Genova - Staglieno Cimitero Monumentale

A Staglieno létrejöttének alapja nem egy művészi vízió, hanem egy felvilágosult jogi aktus, a Napóleon által 1804-ben kiadott Saint-Cloud-i rendelet volt. A rendelet megtiltotta a városokon belüli, templomi és plébániai temetéseket közegészségügyi okokból, megkövetelve, hogy a temetők a városfalakon kívül, „napos és szellős” területen épüljenek. Ez a szabályozás válasz volt a zsúfolt városi temetők és templomi sírhelyek által okozott járványügyi problémákra. Napóleon bukása után Genova a Szárd Királysághoz került, ahol Károly Albert király, aki maga is a napóleoni időkben nőtt fel Franciaországban, 1832-ben hasonló rendeletet hozott, hivatalosan is megteremtve a jogi hátteret a genovai temető megalapításához.

A genovai temető tervezési megbízását 1835-ben a neves genovai építész, Carlo Barabino kapta, aki a Villa Vaccarezza területét javasolta a projekthez. A terület a város akkori központjától nem volt túl messze, de mégis ritkán lakott volt, így ideálisnak bizonyult a célra. Barabino sajnos még abban az évben, egy kolerajárvány következtében elhunyt , így tanítványa, Giovanni Battista Resasco vette át a munkát. Resasco hű maradt a neoklasszikus mestertervhez, de a romantikus, naturalista elemek beépítésével finomította azt. Az építkezés 1844-ben kezdődött, és a temetőt 1851. január 1-jén nyitották meg a nagyközönség előtt. A munka azonban még évtizedekig folytatódott, a fő épületkomplexumot csak 1880-ban fejezték be. A temető folyamatosan bővült Genovával együtt , ma a hivatalos neve Cimitero Monumentale di Staglieno.

A Staglieno jelenleg több mint 115 000 elhunytat, mintegy 10 000 családi sírt és 1800 műalkotást tartalmaz. A temető nem csupán a genovaiak, hanem a városban megfordult illusztris külföldiek számára is nyughelyül szolgál, többek között Constance Mary Lloyd Wilde-nak, Oscar Wilde feleségének is.

Bár a Staglieno elsősorban katolikus temetőnek épült, kezdettől fogva a genovai közösség minden tagját kiszolgálta, függetlenül vallási hovatartozásuktól. Külön szektorok vannak kialakítva protestáns, zsidó, görög-ortodox, muszlim, valamint angol katonai és civil elhunytak számára. Az angol szektorban az I. és II. világháborúban elesett katonák nyugszanak, akik az olaszországi fronton szolgáltak.

A Staglieno építészete két ellentétes koncepció harmonikus ötvözete. A mediterrán neoklasszikus stílusra jellemző a formalizmus és a monumentalitás, amelyet a központi Pantheon, a galériák és a portikuszok (folyosók) képviselnek. Ezt egészíti ki az angolszász temetőkre jellemző naturalista, romantikus „Boschetto Irregolare” (Szabálytalan Liget) stílus, a meredek ösvényekkel, a dús növényzettel és a „természetbe szétszórt” sírhelyekkel. A Staglieno egy évszázad művészettörténeti változásait dokumentálja, a neoklasszicizmustól a realizmuson és szimbolizmuson át a szecesszióig és Art Decóig.

A művészeti stílusok evolúciója a Staglienóban nem véletlenszerű. Lényegében a genovai burzsoázia társadalmi és spirituális evolúcióját tükrözi. A realizmus a kezdeti, materialista „aranyszázad” (Siglo de Oro) önbizalmát és a kemény munkával szerzett gazdagság büszke demonstrációját szolgálta. A temető volt az a hely, ahol a társadalmi státusz a halálban is megmaradt. A szimbolizmus megjelenése (például a Monteverde-féle angyal esetében, amelyet egy bankár, Francesco Oneto rendelt meg ) azt mutatja, hogy ez a magabiztosság megrendült. A síremlékek ekkor már nem a múltra (a megszerzett gazdagságra) fókuszáltak, hanem a jövőre (az ismeretlen túlvilágra és a „semmi” misztériumára). Ez a művészeti változás tehát egyben a társadalmi elit gondolkodásmódjának változása is, egy mélyebb, egzisztenciális bizonytalanság jele.

A Raggio család neogótikus kápolnája(a kép bal szélén), amelyet Armando Raggio parancsnok rendelt meg 1896-ban, az egyik legmagasabb és legimpozánsabb mű, amely 28 méter magas, fehér márvány tornyaival messziről is felismerhető.

A központi épület a Pantheon (vagy Cappella dei Suffragi), amely a római Pantheon másolata , és a város nagyságainak nyughelye. Előtte egy nagyszabású lépcsősor található.

A Staglieno nemcsak a halál, hanem a társadalmi státusz ünneplésének helye is volt. A 19. században a gazdag genovai burzsoázia grandiózus sírboltjaival versengett, hogy a polgárok emlékezetébe vésse a család nevét és vagyonát. Ezek a „templomszerű” mauzóleumok és a „városok a halottaknak” az életben elért sikerek vizuális manifesztációi voltak. A síremlékek gyakran szimbolizálták a gazdagságot, a kereskedelmi sikert (mint a Piaggio családé, akik hajógyárosok és vállalkozók voltak ) és a társadalmi presztízst. Az elhunytakat élethűen, a kor divatjának megfelelő ruházatban ábrázolták, minden apró részlettel, a sikereiket jelképező eszközökkel együtt.

A Staglienóban számos családi sírhely és kripta található, melyek a korabeli genovai társadalom keresztmetszetét mutatják be. A sírboltok kialakításában a stílusok széles skálája jelenik meg a neoklasszikustól az Art Decóig. A főbb családi sírboltok és kripták a Porticati Inferiori (alsó folyosók), a Porticati Superiori (felső folyosók) és a Galleria Montino területén találhatók.

A monumentális művészeti alkotások mellett a temetőben megtalálhatók a „köznép” szerény, de sokatmondó sírjai és urnafalai is. Ezek a sírkövek gyakran fényképekkel vannak ellátva , ami a művészi ábrázolás hiányát a személyes emlék közvetlenségével pótolja. A látogatókból sokszor éppen ezen a fotók által közvetített hétköznapi történetek váltanak ki erős érzelmi reakciókat.

A Staglieno legmélyebb narratívája a gazdagság és a halandóság közötti feszültségből fakad. A „földimogyoró-árusnő” és a vagyonos Piaggio család síremlékei ugyanazt a célt szolgálják – az örök emlékezetet –, de radikálisan eltérő eszközökkel. A burzsoázia szobrai a sikerről mesélnek, a köznép sírjai a személyes veszteségről. Ez a kettősség a Staglienót nemcsak egy múzeummá teszi, hanem egy szociológiai tanulmánnyá is, amely a társadalmi osztályok halálhoz és emlékezethez fűződő viszonyát elemzi.

• Constance Mary Lloyd Wilde: Oscar Wilde felesége, író és újságíró. A szétesett házassága után Genovába költözött, és itt hunyt el 1898-ban egy egészségügyi komplikáció következtében. A protestáns temetőben nyugszik.

• További hírességek a teljesség igénye nélkül: Enrico D’ Albertis kapitány, Carlo Barabino és Giovanni Battista Resasco építészek , Gilberto Govi , Ferruccio Parri és Michele Novaro, az olasz himnusz zeneszerzője.

A temető a helyi identitás és a kollektív emlékezet sarokköve. A genovaiak számára egyszerre kegyeleti hely és egyfajta „szívügy”. A város vezetése és a helyi civil szervezetek büszkék a Staglienóra, mint kulturális örökségre. Viszont a Staglieno egyre inkább nemzetközi turisztikai attrakcióvá válik. A látogatók értékelik a művészetet, az atmoszférát és a történelmet , de egy gyászoló számára a buszos túrák és a fényképezőgépes tömeg „undorító, a magánélet megsértése” lehet. Egy látogató számára a sírok fotótémát szolgáltatnak, egy gyászoló számára viszont egy sírhelyen a családtagja fekszik. A temető vezetése felismerte ezt és igyekszik egyensúlyt teremteni a kulturális események (tárlatvezetések, kiállítások) és a hely szentségének megőrzése között. Mikor ott jártunk, hétköznap, késő délelötti, kora délutáni órákban, alig volt látogató.

A látogatók pozitív visszajelzései összesítve. A temetőt „lenyűgöző helynek” tartják, amely tele van „elképesztő műalkotásokkal”. Azt mondják, a hely „emelkedett élményt nyújt” és a szobrok a „régi társadalom szellemét” sugározzák magukból. A „megkopott, de gyönyörű” részek, a  sötét poros felületek és a hófehér márvány kontrasztja külön drámát ad a helynek.

A látogatók negatív visszajelzései összesítve. Néhányan a turizmus „gyalázatos magánélet-sértésére” panaszkodnak, amikor buszos túrák lepik el a helyet. A temető egyes részei elhanyagoltak, és folyamatos restaurációra szorulnak. A terep nehéz, sok a lépcső , meleg időben pedig sok a szúnyog.